Sun. Dec 15th, 2019

A film, amit minden mozirajongónak kötelező ismernie – Cinema Paradiso

Minden idők egyik legjobb filmje idén ünnepli bemutatásának 30. évfordulóját. Giuseppe Tornatore filmklasszikusát ennek apropóján újra bemutatják a magyar mozik, a Cinenuovo jóvoltából.

A történet szerint Salvatore, aki egy szicíliai kisvárosban nőtt fel, most már egy híres filmrendező. Amikor hírt kap egy régi barátja haláláról, visszaemlékszik gyerekkorára, a kapcsolatára Alfredoval, a Cinema Paradiso mozigépészével. Az idős férfi tanácsokkal látta el a szerelemről, és az élet nagy dolgairól, atyáskodása hatására a kisfiú beleszeretett a filmkészítésbe.

A néző két idősíkon kíséri a cselekményt: a jelenben a főhős azon rágódik, visszatérjen-e gyermekkora helyszínére, találkozzon-e rég nem látott anyjával és testvérével; eközben megismerjük a múltat is, mi az, ami bizonytalanságot okoz a temetésre való ellátogatása felől. A kis Salvatore-t (vagy ahogy becézik: „Toto”-t) hamar a szívünkbe zárjuk: édesapja a második világháborúban az életét vesztette, édesanyja vigyáz rá. A városkában mozi működik: mise után Alfredo, a gépész levetíti a plébános úrnak a filmet, aki eldönti, mit vágjanak ki a filmből, és mi maradhat. Visszatérően komikus elem, hogy a csókjelenetek mindig a kukában végzik. Toto a mozi gépházában szeret a legjobban lenni, a kópiákból kivágott részekből el-elcsen egy darabot, amit aztán eltesz a gyűjteményébe.

A kisfiú nagyon rossz: folyton lábatlankodik, bosszantja Alfredot, édesanyja is gyakran elporolja, mégis a moziban érzi otthon magát, akkor boldog, ha ott lehet. Alfredo megpróbál apja helyett apja lenni, felügyeli, segíti Toto életét. Megtanítja a vetítés csínjára-bínjára. Úgy szövődik kettejük között barátság a film során, hogy közben végig megmarad ez az egyfajta „mentor-tanítvány” kapcsolat is. Ez azután sem változik meg, hogy egy tragédia következtében az idős gépész elveszíti a szeme világát.

Ahogy telik az idő, Salvatore szerelmes lesz, és a Cinema Paradiso gépészeként dolgozik egészen addig, amíg be nem kell vonulnia katonának, hogy teljesítse a kötelező szolgálatot. Onnan visszatérve már nem találja a helyét kisvárosban. Alfredo az, aki szembesíti: ő sokkal többre hivatott, minthogy egész életében mozigépészként dolgozzon, menjen hát, felejtsen el mindent és mindenkit, és soha ne térjen vissza. A fiú elmegy, és később híres filmrendező válik belőle.

Tornatore kiválóan teremti meg a ’40-es évek olasz kisvárosát: ugyan a cselekmény lassan csordogál, mégis megismerjük, milyen lehetett abban az időben azon a helyen élni. Annyira életszerűvé válik minden pillanata, hogy a nézőben egy percig nem merül fel kétely a valóságát illetően. A korban két fő szocializációs lehetőség volt: a templom és a mozi. Az emberek még a szexuális életüket is a nézőtéren rendezték, anélkül, hogy ez rosszalló tekinteteket vont volna maga után.

A film kiválóan ötvözi a drámai és a komikus hangvételt: rengeteg visszatérő vicces elemet tartalmaz (elég csak a koldusra gondolni, aki este körbe-körbe rohangál azt kiabálva, hogy „A tér az enyém! A tér az enyém!”), amiket aztán az alkotás vége felé arra használ a rendező, hogy nosztalgikus könnyeket csaljon a szemünkbe. Ennio Morricone zenei aláfestése pedig csak rásegít a képsorokban lévő érzelmi töltetek elszabadulására, romantikus, érzelmes dallamai a Mester legjobbjai közé tartoznak (a sok közül).

Rengeteg indokot lehetne még sorolni, hogy miért is kivételes alkotás a Cinema Paradiso, ami egyébként sok neves díjat is begyűjtött (Golden Globe és Oscar-díj a Legjobb külföldi film kategóriában, BAFTA-díj legjobb színész és mellékszereplő kategóriában). Sokak szerint azért kiemelkedő, mert manapság már csak ritkán készül olyan film, ami ennyire képes megérinteni az embert. Hosszú idő után sem veszített a varázsából, és ennél szebb szerelmi vallomást a mozihoz azóta sem készítettek.

Mezriczky Marcell