Sun. Aug 18th, 2019

A hisztérikus királynő és udvarhölgyei – A kedvenc

Yorgos Lanthimos görög származású rendező, akinek neve szélesebb körben 2009-ben vált ismertté, amikor megjelent a Kutyafog című görög nyelvű filmje. Ezt követte 2011-ben az Alpok, majd A homár, és két évvel ezelőtt az Egy szent szarvas meggyilkolása. Egyöntetűen kijelenthető, hogy nem mindennapi rendezői stílussal alkot ez a görög hérosz. Filmjeiben a fekete humor és a groteszk egyaránt jelen vannak, valamint a kényelmetlen, zavarba ejtő érzés, amely a vásznon megjelenő jelenetek miatt ébred a nézőben. Legfrissebb filmje, A kedvenc picit eltérő az előző alkotásaihoz képest, hiszen eddigi filmjei szinte kivétel nélkül a jelenben játszódtak és többnyire Efthymis Filippouval karöltve írtak fiktív történeteket. Most forgatókönyvíró partnere is változott, az események is igaz történeteken alapulnak, ami ráadásul kosztümös darab az 1700-as évek elejéről.

Nagy-Britannia királynője, Anna (Olivia Colman) áll az események középpontjában. Számos érdekesség kötődik személyéhez, például ő volt a Stuart-ház utolsó élő tagja, ő egyesítette Skóciát és Angliát, és Isaac Newtont is ő ütötte lovaggá. Mindezek ellenére élete nem volt leányálom, hiszen az utód világra hozása az ő esetében, mint utolsó élő tag egy dinasztiában kifejezetten fontos volt, de tizenhét alkalommal sikertelenül végződött. Leszbikus hajlamai miatt a társadalom is érdekesen vélekedett róla, és ezek tetejébe jött a rengeteg egészségügyi probléma, amelyekkel küzdött. Kiemelten fontos szerepet töltöttek be az életében udvarhölgyei, Lady Sarah (Rachel Weisz) és annak unokatestvére, Abigail (Emma Stone). Sarah alapvetően a legbizalmasabb segédje a királynőnek, egészen addig, amíg Abigail egy gyógyfű segítségével enyhíti az uralkodónő fájdalmait és feljebb lép a létrán. Ekkor látja meg, mennyire közeli kapcsolat van Sarah és Anna között, ezért ő maga is minél szorosabb kapcsot akar kialakítani a királynővel. A történet főként az említett két udvarhölgy „küzdelmét” mutatja be, ahogyan versengenek Anna királynő kegyeiért.

Rachel Weisz és Olivia Colman már láthatóak voltak Lanthimos filmjeiben, mindketten A homárban, és itt sem bizonyultak rossz döntésnek. Colman borzasztó nyersen és hisztérikusan idegesítően alakítja Anna királynőt, amilyen valójában lehetett egy tizenhét gyermeket elveszítő nő, aki mellesleg elhízással és – többek között – köszvénnyel is küzdött. Főként a film második felében éri el alakítása a csúcspontot, amikor már a mimikák megalkotása is komolyabb erőfeszítést igényelt, tekintettel Anna egyre inkább romló egészségi állapotára. Rachel Weisz karakterét a határozottság jellemzi, amely az arcára is kiül – néha már félelmetes – és fontos is így mutatkoznia, hiszen sok jelentős döntést neki kell meghoznia a királynő helyett. Emma Stone az eleinte bohókás, majd a tenyérbemászó karaktert is szépen dolgozza ki a történetben. Előfordul, hogy többet megmutat magából, és ha máshogyan nem megy, akkor többek között sírva a földön ülve szeretné elérni, amit igazán akar.

Az Abigail és Sarah közti hierarchia mondhatni megfordul, hiszen az elején az újonc teljesen Sarah árnyékában van a maga esetlen naivitásával, azonban egyre erősebb lesz, és azon túl, hogy ezt a film végéig lenyűgözően jól látjuk a színésznők előadásában, a galamblövészet visszatérő jeleneteinél pontosan kivehető, hogy éppen ki áll közelebb a királynőhöz.

Mivel Anglia éppen harcban áll a franciákkal, természetesen az ezzel járó politika sem maradhat el, és itt jön képbe Harley (Nicholas Hoult), aki felkeresi Abigailt, hogy derítse ki Anna királynő szándékait. A Mad Max: A harag útja után a fehér smink még rajta maradt Hoult arcán, csupán parókával és korabeli előkelő ruhában tűnik fel, mint politikus és az ő karaktere abszolút szórakoztató.

A képi világa páratlan a filmnek, szépen idézi meg a kort és a ruhaköltemények is gyönyörűek. Az operatőri munka kifinomult, néhol érdekes megoldásokat láthatunk. Alapvetően nem kell meglepődni, ha sokszor úgy érezzük, kiég a kép, mert a forgatások során nagy százalékban azt a fényt használták, amely természetesen elérhető volt, legyen az egy nappali felvétel vagy egy sötétebb díszterem, ahol a gyertyák fényeire támaszkodhattak. Ezek mellett több helyen indokolatlanul – valahol érthetően a helyszín mérete miatt – halszem objektíveket használtak, amit azért nem gyakran láthatunk nagyvásznon.

A dialógusok visszafogott érzelmekkel hangzanak el a filmben, amely néhány esetben, amikor nem éppen kulturált szavakkal fejezik ki magukat a szereplők, nagyon humorosan hatnak.

Az állatok is jelen vannak a történetben, amelyek nagyobb része valamilyen jelentőséggel bír. Anna királynő elvesztett gyermekeit például tizenhét házinyúl jelképezi, amelyeket saját szobájában tart. Kettő másik állat is előkerül, ez zseniális utalás Lanthimos előző filmjeire, hiszen homárokat versenyeztetnek, majd elfogyasztják őket, és szarvashús is kerül az asztalra.

Természetesen a rendező hű marad önmagához és azt félretéve, hogy sok mindenben eltér előző filmjeitől, a mostaniban is könnyű rálelni kézjegyére. A táncjelenet az egyik estélyen, amely átlépve a korszak határait, abszurdumnak tűnik, de a rezzenéstelen arc, amellyel a színészek végig csinálják már-már félelmetessé teszi. Akad egy másik igen groteszk jelenet, amely egy francia fal előtt zajlik és talán a film egyik leghatásosabb vágása is itt történik meg. A díszletek közül pedig az egyik főszerep a vázáké, amiket teljesen innovatívan hasznosítanak.

A zene magával ragadja az embert, valószínűleg a film egyik legerősebb eszköze, hiszen annyira pontosan illeszkedik a hangulathoz és olyan energiával teremt feszültséget, hogy elmondani is nehéz. Amely a zenével kapcsolatban kifejezetten elmés, hogy nagyobb részben Vivaldi, Bach és Handel is elhangzik, akik egészen pontosan abban az időben alkottak, amikor a film játszódik – a vége főcímnél pedig be- vagy elköszön a Skyline Pigeon című számmal Elton John.

Az említett angol-francia háború kapcsán a politikai kérdések a film második felében nagyobb hangsúlyt kapnak, amely nem teszi túl érdekessé az eseményeket, és ekkor picit leül a film, szerencsére ez nem marad végig így.

A rendező új filmje nem okozott csalódást, egy abszolút a maga módján szórakoztató nem mindennapi filmélményben lehet részünk, ezt tőle már megszokhattuk. Érdekes látni egy igaz történetet, amit egy páratlan stílusú rendező öltöztetett ilyen köntösbe. A képi világ és a zene összhangja erőteljes, amelyeket egy profi színészi gárda koronáz meg.

Káldy Márton