Sun. Dec 15th, 2019

A pszichiátria mint hatalmi gépezet – Száll a kakukk fészkére

Sokszor hallani, hogy egy remek könyv filmre való átdolgozása mellékvágányra került – a film nem olyan jó, mint a könyv. Az 1960-as évek második felében egy csehszolvák filmes, bizonyos Miloš Forman eljutott Amerikába, hogy megreformálja a mozgóképgyártást, és olyan remekműveket alkosson, mint például az Elszakadást, a Hair-t vagy az Amadeus-t. Továbbá az általam oly nagyra tartott filmet is, amelyben Jack Nicholson alakított frenetikusat. A Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényéből készült filmváltozat az 1970-es évek örökérvényű darabja. A sztori, amely évtizedek óta borzolja az olvasó, illetve a néző idegeit.

A Száll a kakukk fészkére egy pszichiátria, és egyben egy diktatúra bemutatása, amelyet egy deviáns férfi intézetben töltött napjain keresztül figyelhetünk meg. A történetben Randall Patrick McMurphy (Jack Nicholson) a börtönt elkerülve egy, a világtól igen elszigetelt elmegyógyintézetbe kerül. A bűnözői múlttal rendelkező férfi célja, hogy kiszabott büntetését a lehető legjobb körülmények között tölthesse el. R.P. megkedvelteti magát az intézet többi betegével, de nem számol a főnővérrel (Louise Fletcher), aki rendre próbálja megkeseríteni az életét. Ugyanakkor hősünk nem hagyja magát, ringbe száll Ratched-del, és bebizonyítja, hogy nem hajlandó úgy táncolni, ahogy fütyülnek neki.

Az újonnan bekerült „beteg” időközben ráeszmél, hogy társai hozzá hasonlóan nem őrültek, pusztán szociális problémákkal küzdő emberek. Megpróbálja az életüket elviselhetőbbé tenni, visszaadva ezzel méltóságukat, amelyet Ratched fokozatosan pusztított el bennük az évek során. Kosárlabda meccseket szervez, szerencsejáték alapú pókerparty-t tart, és egy hajós kirándulást is összehoz. Mindeközben a kórház vezetősége úgy dönt, hogy McMurphy – nyilvánvaló szimulálása ellenére – az intézetben marad. Miután R. P. megtudja, hogy a pszichiátrián más időintervallumban mérik a börtönben letöltendő időt, azaz nem meghatározott szabadon bocsátásának dátuma, felkészül a szökésre, amelyben szövetségese lesz Bromden főnök (Will Sampson), az indián gyökerekkel rendelkező kolosszus, aki egyben a főszereplő legjobb barátjává válik a film során.

De mitől is olyan rendkívüli és különleges alkotás a Száll a kakukk fészkére, mint film a mai napig? Alapvetően úgy gondoljuk, hogy a pszichiátria segít a segítségre szoruló embereken. Ebben a sztoriban pedig épp ennek ellenkezője történik. Ha egy picit jobban elmélyedünk a cselekményben, felismerhető egy igen éles párhuzam az elmegyógyintézet és a diktatórikus rendszerek között – pusztán más-más személy tölti be a pozíciókat. A pszichiátria lakóit tekinthetjük a társadalom alkotóelemeinek, továbbá a dolgozók között szintén hierarchikus rendszer épül fel. Ratched nővér testesíti meg azt a végrehajtó hatalmat, amely előírja a szabályokat, és megmondja az embereknek, hogy mit, hogyan és miért kell tenni, és be is tartatja azokat. Mindebben persze az ápolók személyében segítőkre is talál, akikkel ha szükséges, akár fizikai erőszakot is bevethet a rend megtartásának érdekében.

A film során a főnővér többször is hangoztatja, hogy mindent a beteg meggyógyítása érdekében tesz. Azonban erre igen sok ellenpéldát találhatunk a cselekmény során. Az elmegyógyintézet többi lakója előtt faggatja Mr. Hardingot, a negyvenes évei végén járó kiégett házasembert, és őt okolja a felesége hűtlenségével kapcsolatos eszmefuttatásaiért, tönkrement házasságáért. Billy Bibbit-et, a szexuális frusztrációval küzdő fiatal fiút pedig nyilvánosan megszégyeníti több alkalommal is, bár mint mindig, ezeket a kinyilatkoztatásokat mindig a terápia fontos elemének tulajdonítja.

Ezek mellett Ratched döntéseinek alattomos háttere is nyilvánvalóvá válik, hiszen például amikor McMurphy intézetben tartásáról döntenének az orvosok, a főnővér felajánlja „segítségét”, hiszen a deviáns férfin csak az ő osztályán belül lehetséges segíteni. Itt bebizonyosodik a néző számára, hogy Ratched célja pusztán a hatalomgyakorlás, továbbá McMurphy kezes báránnyá tétele. Azonban folyamatos zsarnokoskodása a film végére elkerülhetetlenné teszi a tragédiát. Felmerül a kérdés, hogy a történtekért csak maga a főnővér vagy az intézmény egésze a felelős – kezdve itt a terápiás ülésektől az orvosi beavatkozásokig? És elegendő, ha ebben a pillanatban azokra az elektrosokk-terápiákra gondolunk, amit több betegnél a megnyugtatás érdekében alkalmaznak, és amely végül szellemi leépüléssel járhat.

A színészi alakításokról mindenképpen érdemes szót ejteni, s nemcsak a két főszereplő játéka miatt. Jack Nicholson immáron három Oscar-díjjal is büszkélkedhet, először ezért a szerepéért kapott szobrot. Hollywood nagyágyújának játéka olyannyira természetes, hogy rögtön képesek vagyunk azonosulni McMurphy-vel. A bűnöző karaktert mintha Nicholson-ra szabták volna, hiszen a színész sok alkalommal játszott deviáns karaktereket. Pont emiatt a deviancia miatt kedveljük meg McMurphy karakterét is, amely alapvetően bizonyos mértékben mindannyiunkban megtalálható. A néző ezért nem tud rá antihősként tekinteni, mivel morális szempontból a lelke a helyén van, tudja, hogy mi a helyes és mi a rossz, de öntörvényűsége végett képtelen azok betartására. Egyik pillanatból a másikba képes váltani az érzelmek széles spektrumán, és ettől válik hitelessé az alakítása.

Louise Fletcher játszotta Mildred Ratched nővért, a pszichiátria hatalomgyakorlójának szerepét, akinek karakterét a regényhez képest megváltoztatták – egy fiatalabb, középkorú nőre. Érdemes megfigyelni azt az erőt, amelyet a színésznő arcjátéka és különösen vérbe forgó szemei sugározni képesek – nagymértékben elfojtott dühöt, ökölbe szorított kézfejet, és végtelen szorongást képes kiváltani a nézőből.

A rendelkezésre álló alacsony költségvetés miatt a mellékszerepeket szinte teljesen ismeretlen színészekre bízták, akik közül néhányan később befutottak Hollywoodban. Utólag visszatekintve ez a film tekinthető az egyik mérföldkőnek Danny DeVito (Ikrek, Batman visszatér) és Christopher Lloyd (Vissza a jövőbe-filmek) pályafutásának. Ritkán fordul elő azonban, hogy a legmagasabb színvonalat tudja prezentálni egy szinte teljesen ismeretlen színészgárda, itt azonban sikerült. Ennek egyik vélhető oka az eredeti regény, illetve a jól megírt forgatókönyv, hiszen a néző egy-egy mellékszereplőről teljes karakterleírást kap elmondott történetein keresztül.

Külön érdekesség, hogy a low budget megvalósítás mellett az alkotók figyeltek arra, hogy a film autentikus legyen. A kórházigazgató Dr. Spivey szerepét Dean Brooks-ra, egy valódi pszichológusra bízták, aki civil életében is kórházat vezetett Oregonban (ott vették fel a film jeleneteit is). A forgatás során többen is elbeszélgettek Brooks-szal, Danny DeVito-t teljesen kikészítette felesége hiánya, így kitalált egy képzeletbeli barátot, akivel kommunikált is. Ekkor Brooks szakértelmére volt szüksége, aki megnyugtatta, hogy ameddig a valóságot és a képzeletet külön tudja választani, addig nincs miért aggódnia.

Az adaptációt a kritika és a közönség egyaránt szerette, ezt is bizonyítja az IMDB 250 legjobb filmet tartalmazó listája, amelyen a Száll a kakukk fészkére a 16. helyet foglalja el, olyan filmet megelőzve, mint például a Hetedik vagy a Mátrix. Az alkotást öt Oscar-díjjal tüntették ki 1976-ban: a legjobb férfi főszerepért Jack Nicholson, a legjobb női főszerepért Louise Fletcher, a legjobb adaptált forgatókönyvért Bo Goldman és Lawrence Hauben, a legjobb rendezésért Miloš Forman, és a legjobb filmért Saul Zaentz, valamint a színészkarrier előtt álló Michael Douglas vihette haza a szobrot. Ezt azóta csak egy mozi, A bárányok hallgatnak tudta megismételni 14 évvel később, amikor ugyanezen kategóriákban nyert Oscart. A történetet hazánkban színházban is bemutatták, Eperjes Károllyal (McMurphy megformálójaként), illetve pár évvel ezelőtt Szabó Kimmel Tamás és Péterfy Bori főszereplésével. A Ken Kesey regényéből készült filmváltozat az évtizedek folytán igazi etalonná vált, a ’70-es évek óta sem kopott fénye, és aktualitásából sem vesztett. Miloš Forman 2018-ban távozott az égi rendezők körébe, de egy olyan darabot hagyott maga után univerzumunkban, amelyet mindenkinek érdemes megismernie.

Vankó Dávid