Sun. Aug 18th, 2019

Egy drogfüggő fiú lélekszorító története szülői szemszögből – Csodálatos fiú

Sokszor kezdődnek úgy mondatok, hogy „korunk egyik nagy problémája”, hiszen nem egy olyan jelenség következhet egy ilyen kezdés után. Ebben az esetben a függőség az a fogalom, amelyet példaként kell mutatnunk, azon belül is a drogfüggőség. Tömérdek könyv és előadás is foglalkozott már ezzel a témával: hogyan kerüljük el a kábítószereket, milyen hatásai vannak, miért csinálják? Egyszerű kérdések, mégis bonyolult válaszok állnak ezek mögött. Magyarországon talán a legismertebb, a témában jártas orvos, Zacher Gábor szinte minden előadásában hangsúlyozza: „ott az adott szituációban a gyerek áll a döntés előtt, a szülő annyit tehet, hogy átgondolja, vajon megtettem-e mindent, hogy egy ilyen esetben megfelelő döntés szülessen”.

Páratlanul jól használható téma ez a mozik világában, nem véletlen, hogy több maradandó alkotás is született. A drogok világát művészien bemutató Trainspotting, a nyers valóságot felvillantó Requiem egy álomért, vagy a fiatal Jim Carroll függőségét felvonultató Egy kosaras naplója. Az említett példák mindegyike, és általában is, az ilyen történeteket boncolgató filmek a szert használó szemszögéből, de mindenképpen a drogozásra fókuszálva jelenítik meg az eseményeket. Ezt figyelembe véve egyértelműen új, és talán nem sok példával előrukkoló eset, amikor a szülői perspektívából nézzük végig, milyen is, ha a tudatmódosító szerek bekerülnek egy kezdetben egészséges családba.

A történet David Sheff-ről (Steve Carell) és drogfüggő fiáról, a tizennyolc éves Nic Sheff-ről (Timothée Chalamet) szól, aki folyamatosan visszaesik a drogok börtönébe, még akkor is, amikor úgy tűnik, minden rendbe jött. Nic megjárja az elvonót is, de onnan elszökik, aztán jó útra tér, és jön egy újabb pokoli tortúra. Az apa egy kivételesen kitartó személyiség, aki nem adja fel, orvostól-orvosig jár és megpróbálja megérteni fiát, mit láthat izgalmasnak ezekben a szerekben. Az útkeresés abszolút jellemző a két főszereplőre – a  maguk módján.

Felix van Groeningen belga származású rendező bevállalta az újítást, amely a szülői nézőpontot illeti, és vászonra vitte a Csodálatos fiú című filmet. Érdekesség, hogy az alkotás megtörtént események és nem is egy, hanem két könyv alapján készült. Ez azért különös, mivel két nézőpontot képviselnek a könyvek, az egyiket Nic írta az élményeiről (Tweak), a másikat pedig David, hogy miként élte meg ezt a nehéz időszakot (Beautiful boy).

A történetmesélés szempontjából nagy elismerés az alkotóknak, hogy érzékire sikerültek az egyes jelenetek. Itt pontosan azt kell érteni, hogy legtöbb esetben két síkon halad a sztori, van egy jelen és a visszaemlékezések a gyerekkorra az apa szemszögéből. A legkedvesebb példa, amikor a bisztróban várja David Nicet – aki akkor már meglehetősen a drogok irányítása alatt áll – és az apa visszatekint, milyen is volt, amikor még körülbelül hat éves lehetett a fia, és ugyanebben a bisztróban voltak együtt. Végig jellemző ez az emlékutazás, ami a drámai hangulatot mindig felfokozza, és érezteti velünk, mennyire kiegyensúlyozott családkép élt Davidben anno, és mennyire nem gondolta volna, hogy ide jutnak.

A karakterek esetében már nem ennyire könnyű a helyzetünk, mivel van a két főszereplőnk, David és Nic, ugyanakkor jelen van David jelenlegi és egykori felesége és Nic egyik barátnője, amelyek közül az utóbbi hármat olykor teljesen feleslegesnek érezzük. David második felesége Karen (Maura Tierney) tényleg csak ott van az apa mellett, de érdemben nem tesz hozzá az eseményekhez. Lehetne mondani, hogy a lelki támaszt nyújtja, de túl kevés. Van egy jelenet, amikor autóval Nic után hajt, ami egészen megmagyarázhatatlan motivációból történik, hiszen ha ezt David tenné, nem értetlenkednénk. Az a metafora viszont szép, ami Karen keze által került bele a filmbe – egy festmény alakulása. A volt feleség szerepét Amy Ryan játsza, de ő sem okoz maradandó élményt, sőt picit érthetetlen is, hogy ennyi játékidőt szántak rá: egyszer elutazott hozzá Nic, hiszen az édesanyja, és javult a helyzete, de ennél több nem történik. Nic barátnője, Lauren (Kaitlyn Dever) egy régi ismerőse – akivel évekkel korábban látták egymást – lényegében egy fontosabb szereplő abból a szempontból, hogy részben ő is hozzájárult főszereplőnk egy igen komoly visszaeséséhez, és általa jön létre a “drogos filmekben” sűrűn megjelenő szál, ami a szerelem és a tudatmódosító szerek együttes hatását mutatja be. Ez nem feltétlenül mondható feleslegesnek, mert izgalmas, és lényegében a kettejük találkozása után durvulnak el az események, csupán kevés időt kapott a történetnek ezen szelete. A főszereplőkre viszont egy rossz szavunk nem lehet. Timothée könnyedén és rendkívüli természetességgel hozza a függő karaktert, nem nagyon lehet kivetnivalót találni a munkájában. Chalamet nem az a srác, aki sok felesleget hordoz magán, de a hiteles szerep érdekében közel tizenkét kilót fogyott, és a forgatások alatt orvos és konzulens is volt mellette, akik a szerepformálását segítették. A nagy játékos azonban kétségtelenül Steve Carell. Bámulatos, ahogyan ezt a mindent feláldozó, összetört apa karaktert bemutatja nekünk. Ránézünk az arcára és egy szót sem kell kiejtenie a száján, látjuk azt a rengeteg gondot, ami nyomja a lelkét a fia miatt, aki lehet, hogy ellopott tőle néhány dolgot, vagy sokadjára nem hallgatott rá, de próbál mindent megtenni annak érdekében, hogy segíthessen rajta. Ez is bebizonyította, hogy Carell kiemelkedően tud drámai szerepet játszani. Kifejezetten örülnénk, ha ezt többször kamatoztathatná. A konfliktusos jeleneteket – amelyekből sok van – ki kell emelni, hiszen egyrészt kemények, és míg főszereplőink egymással veszekednek, picit mi is a székünkhöz feszülünk.

A zeneválasztások megállják a helyüket, főként, mikor jazz szól a filmben vagy John Lennon egy bizonyos Beautiful Boy című száma.

Ugyebár adaptációról van szó, de az alkotás jóval nagyobb hatást ér el, ha a könyvet csak alapnak használják fel, és nem maradnak végig teljesen hűek a valósághoz. Érthető, hogy Nic kilábalt ebből a szörnyű időszakból, de van egy pont a film vége felé, ahol ha lezárják a történetet, az ember a kapott élmény súlya miatt biztosan a székben marad a stáblista végéig. Sajnos nem így gondolták az alkotók, amivel egy erős végtől fosztották meg a nézőket és a filmet is. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy kárba vész minden, mivel roppant szomorú lesz az ember a végén, főleg, ha ezt valaki szülőként nézi meg, mivel egy apa szemszögéből láthatjuk a gyermeke életének folyamatos romlását, ami talán jobban elgondolkodtatja és torkon szorítja azokat, akiknek van gyermekük.

Ki kell jelenteni, hogy az az érzés is kering bennünk, hogy a film túl sok mindent akart egyszerre bemutatni, ezért néha úgy hánykolódik, mint Nic élete ebben a szörnyű időszakban. Valószínű az említett karakterekre jutott kevés idő is ennek a számlájára írható, de mindezek ellenére sem lehet azt mondani, hogy nem érdemes megnézni a Csodálatos fiút, mert de, nagyon is. Ez elsősorban a főszereplők játékának köszönhető és annak a koncepciónak, amely tényleg egy kitartó és áldozatra kész szülő szemszögéből mutatja be mindezt. Mennyi energiát emészt fel az, amikor valaki olyanon próbálunk segíteni, aki függő és kilátástalan, megalázó helyzetekben is bízunk a sikerben, de lehet eljön egy pont, amikor  nagy szívfájdalom árán, de „nemet” kell mondani.

Káldy Márton