Fri. Oct 18th, 2019

Egyhelyszines mesterdarab – Tizenkét dühös ember

Az esküdtszék néhány ország jogrendszerében – főként az angolszász jogot alkalmazó területeken – van jelen, ahol az adott állam polgárai közül hívnak be embereket (laikusokat), hogy ténykérdésekben ítéletet hozzanak. Ezzel tudják felmutatni és garantálni, hogy egy hétköznapi ember mérlegeli a dolgokat, a vádlott bűnös vagy sem – a jogkérdésekben természetesen a bíró által születik ítélet. Egy esküdtszék nem állandó jelleggel, de nagyrészt 12 esküdtből áll, akik a döntést megvitatják. A kérdés, hogy ez a definíció pontosan miért is kell egy bevezetőbe, jogos, de érdemes röviden tisztázni.

Belegondolni abba, hogy néhány ismeretlen tag leül és megvitatják, egy gyilkosság során szerintük mi a helyes elhatározás, izgalmasnak és érdekfeszítőnek hat. Ugyanakkor, ha elképzeljük azt, hogy egy vásznon nézzük ezt végig, lehetséges, hogy elsőként a monotonitás fog eszünkbe jutni. Szerencsénkre viszont 1957-ben a Tizenkét dühös ember című alkotás rácáfolt erre.

Sidney Lumet nevéhez köthető a mozi, amely sok téren kiemelkedő és emlékezetes darab a filmtörténelemben. Az események középpontjában tizenkét, az élet más-más területéről érkezett esküdt áll egy gyilkossági ügy kérdésében. A vád, hogy egy 18 éves fiú késsel leszúrta édesapját, amelynek történetesen két tanúja is volt. Ezt hallva, lehet, hogy magunk is gondolkodás nélkül feltennénk a kezünket arra a kérdésre hogy: „Ki szerint bűnös?”. Jelen esetben is ez a helyzet, de van egy esküdt, aki tizenegy társa ellen egyedül arra szavaz, hogy nem bűnös. Erre felháborodások és értetlenkedések veszik kezdetét, azonban a kifinomult dialógusokban elmerülve azon kapjuk magunkat, lehet, hogy igaza van a különc esküdtnek, vagy csak tényleg szőrszálhasogatónak kell lenni, hogy minden eshetőséget megvizsgáljunk.

A film egyik kivételes erőssége, hogy egy helyszínen játszódik, mégis képtelen a néző azt mondani, hogy unalmas. Sőt, itt az elejétől a végéig szigorúan figyelni kell, mivel egy dialógosokkal teletűzdelt alkotásban minden lélegzetvétel jelentőséggel bír. Különben újítónak is mondható az egyhelyszínes koncepció, mivel ehhez tényleg erős forgatókönyv és szöveg kell, hogy éljen, és a nézőt is végig érdeklődéssel töltse el. A film fekete-fehér, amit talán hiba lenne felróni az alkotásnak, hiszen ’57-ben járunk és ekkor a többség még így készült. Azonban, ha ettől eltekintünk, szép gondolatmenet, hogy szereplőink nagyobb része valóban csak fekete-fehérben látja a tényeket és nem néznek a történtek mögé, még akkor sem, amikor egy ember életéről van szó.

Ami fontos részei a filmnek, azok egyértelműen a karakterek. Tizenkettő különböző ember, akik tulajdonképpen az emberi társadalmat is szimbolizálják. Mindenkinek megvan a maga története és sorsa, amelyek segítenek az ügy során is, hogy valaki át tudja érezni a helyzetet vagy éppen van egy története, ami miatt egy ellentétes döntés mellett áll, nem engedve abból. Érdekes, hogy az anonimitás végig megmarad a filmben, – bár van egy jelent, ahol két név előkerül – így a nevek helyett számok vannak. A karakterek közül a két húzóerő a két ellentétes oldalt erősen képviselő tag. A 8-as esküdt (Henry Fonda) a nem bűnös oldalt képviseli és egy abszolút kimért és higgadt szereplő, aki valóban meg tudja győzni az embert az ésszerű és roppant elgondolkodtató érveivel. A másik véglet a 3-as esküdt (Lee J. Cobb), aki forrófejű és tűzzel vassal ragaszkodik az igazához, még akkor is, amikor már nem tudna érveket felsorakoztatni véleménye mellett. Ki kell emelni Lee játékát, hiszen az egyik legjobb a filmben, hiteles és őszinte, mesterien bánik a szavakkal és a haragos hangsúlyokkal. Megtalálhatók a karakterek között olyan, akit jobban érdekel egy meccs, mint egy ember élete; aki elsőre együgyűnek tűnik aztán mégis tud értelmes dolgokat szólni az ügyben; vagy aki generációkkal előbbre jár, és bölcsességeket oszt meg – legalábbis néhány esetben ezt gondolja. Szóval, ha egy egyenesen kellene elképzelni a szereplőket, akkor a teljesen fix pont a két ellentét lenne a 3-as és 8-as esküdttel, a többiek közöttük helyezkednének el néha az egyik, néha a másik irányba tolódva. A néző is pont így ingázik jobbra-blara, hol egyik, hol a másik irányba.

Megmosolyogtató látni, hogy mennyiszer előkerülnek olyan témák, amelyek közel sem állnak az ügyhöz például: munkahelyi problémák, közélet, család. Mind olyan dolgok, amelyek a valóságban is könnyen elterelik társaságban a figyelmet, ha valami komolyról van szó. Azonban a karakterek hátterét, személyiségét részben ezekből az információmorzsákból tudjuk összerakni, megismerni, ami abszolút működőképes.

Ha egy helyszínen játszódik a történet, kell hozzá erős színészgárda, és jó dialógusok. Azonban a képi világot is izgalmassá kell tenni, de hogyan? Hát pontosan úgy, ahogyan Boris Kaufman elképzelte és meg is valósította. Legtöbb esetben ülnek a színészek az asztalnál, amikor pedig kicsúcsosodik a konfliktus, felpattannak az indulatok hatására – vagy éppen mézescukorkáért állnak fel. Tehát nem éppen akciódús a képi megjelenítés, de annál kreatívabb. Az asztalt körbe ülőket rengetegszer szemből mutatják, ami lényegében egy félközeli és szépen beállított, hiszen nem ansnittekről beszélünk – a szemben ülő válla nincsen a képben. Az érzelmesebb pontok a történet során az arcot közeliből mutatva jelennek meg a vásznon, ami az emóciók mellett a profi színészi játékot is közel hozza a nézőhöz. A lekövetések is egyedülállók, például a titkos szavazásos egysnittes lekövetés vagy a kézfeltétel. Ezeket azért fontos elemezni, mert ’57-ben készült  a film, ami ilyen jegyeket viselve korszakalkotónak is mondható.

A történethez egyébként nem nagyon adott hozzá, amikor a két név előkerül egy ponton, hiszen az anonimitás már önmagában hangulatot teremt az alkotásban. Emellett van egy rész, amikor a 3-as esküdt egyedül marad valamilyen szituációban, és a tőle megszokott „tűzzel-vassal” való ragaszkodás hamar elvész, ami elsőre szokatlan tőle.

A film tele van kreativitással, izgalommal és váratlan eseményekkel, amelyek elsőre eszünkbe sem jutnának a feltételezett egyszerűség miatt. Azt kell mondani, hogy Sidney Lumet első nagyfilmje kifogástalanul került a vászonra és időtálló üzenettel rendelkezik, amely egyszerre szembe állítja velünk a természetünket, és mutatja meg, hogy mennyire könnyen döntünk anélkül, hogy valóban elgondolkodunk, milyen súlya is van az ítéletünknek és milyen tényezők azok, amelyek befolyásolnak minket.

Káldy Márton