Fri. Oct 18th, 2019

Mentőakció a csillagok között – Ad Astra: Út a csillagokba

Azt hihetnénk, hogy nem telik majd el úgy hónap, hogy Brad Pitt ne tűnne fel valamilyen filmben, azonban a közelmúltban a színész kijelentette, hogy jó ideig nem láthatjuk majd a mozivásznon. Most még azonban igen, James Gray rendező legújabb alkotásában, amely egyszerre igyekszik dráma, science fiction és egy akció/kalandfilm is lenni. Az Ad Astra rengeteg más tudományos-fantasztikus témájú darabból merít ihletet, mindezt nagyon mértéktartón teszi, s pont ezért marad eredeti is ez a mozi.

 

A közeli – szebb időket váró – jövőben járunk, ahol a naprendszerből olyan kisülések érik a Földet, amelyek az egész bolygó fennmaradását veszélyeztetik. Az egyik ilyen kisülés következtében, kis híján életét veszti Roy McBride (Brad Pitt) asztronauta, aki az amerikai űrkutatás tisztje. Az esetet követően Roy-t a SpaceCom megbízza egy szigorúan titkos küldetéssel, hogy kutassa fel édesapját, Clifford McBride-ot (Tommy Lee Jones), aki a Lima-projekt keretében – évtizedekkel korábban – azért utazott a világűrbe, hogy ott az idegen élet jeleire bukkanjon. Küldetéséről azonban sohasem tért vissza, nyoma veszett, fia is halottnak hiszi. Az űrkutatási program vezetői szerint azonban az idősebb McBride él, és tevékenységével épphogy ő veszélyezteti a naprendszert. Roy-t kérik fel, hogy utazzon az űrbe édesapja megkeresésére, ezzel pedig megkezdődik élete meghatározó utazása. Állomás állomást követ, és egyre több részlet derül ki a Lima-projektről, és annak sorsáról.

Az Ad Astrá-ban Roy karakterének elsőszámú feladata, hogy minden gondolatot, érzést el kell fojtania magában, ha a rábízott küldetést teljesíteni akarja. Pitt-nek épp ezért sokáig kell hoznia az életunt, semleges figurát az arra jellemző mimikával, egy bizonyos pontig, addig pedig kifejezetten előnyös az általa közvetített narráció. Azonban a karakter mélységére akkor derül fény, amikor Pitt kimérten reprezentálja a drámaiságot, például abban a jelenetben, ahol csupán egy csepp könny hullik a szeméből, s a néző mégis ért belőle 1 millió gondolatot. A film egésze az ő karakterére épít, így egy pillanatra sem veszíti el a néző szem elől – ez pedig remek alkalom arra, hogy a színész a karakterből a lehető legtöbbet megmutassa. Tommy Lee Jones-ot jó pár éve nem láthattuk igazán jó alkotásban, megtekintve a filmet pedig az lehet az érzésünk, hogy nála jobb színészt aligha kérhettek volna fel Roy édesapjának szerepére. Játékideje kevés a vásznon, azokban Jones szájából még az egyszerűnek tűnő mondatok is gyomorszájon vágják az embert. Mellékszerepekben Ruth Negga és Donald Sutherland tűnik ki, a további szereplőkről pedig egyöntetűen kijelenthető, hogy korrekt alakítást nyújtottak.

 

James Gray mint rendező nevével csak kevés alkalommal találkozhatott a moziközönség, de A kis Odessza, a Két szerető vagy az Idegen földön a munkássága kapcsán kiemelhető alkotásokként említhetők. Legújabb filmjében, új műfajban mutatja be direktori látásmódját, s korábbi rendezéseihez hasonlóan most is hangsúlyos szerephez jut a dráma. Hiszen az Ad Astra Roy McBride utazásán keresztül sok mindenről mesél. Egyrészt a szülő-gyermek kapcsolatról, a felelősség kérdéséről, a munka életben betöltött szerepéről, és elsősorban az önkeresésről, megtalálni az élet legfontosabb értékeit. Ezek pedig mind-mind olyan hétköznapi témák, amelyek foglalkoztatják a jelenkor emberét is. A science fiction, az akció/kalandfilm és a dráma elegyéből áll össze az Ad Astra története, a két óra során pedig rendszerint együttesen vagy gyorsan váltakozva próbálja meg elmesélni a történetet. A műfajok együttesen javarészt igen jól működnek, azonban olykor-olykor már a domináns első helyért harcolnak, s ez mondhatni elkerülhetetlen a műfaji kereszteződésekből adódóan. Az alkotás két órája azonban mindenre igyekszik időt biztosítani, így semmiképpen sem egy pergő tempójú mozira kell számítani. Mindemellett egy kis horrort is szándékoztak belesűríteni a filmbe, no nem jump scare-ek formájában, ugyanis ezekben a jelenetekben elsősorban a nyomasztó atmoszféra megteremtése volt a cél. 

 

Technikailag csak dicsérni lehet a filmet, elsősorban a látványvilágért és az operatőri munkáért. Ne is csodálkozzunk, ha összevetésre vetemednénk a Csillagok közöttel a vizualitás függvényében, hiszen mindkét filmet az a Hoyte von Hoytema fényképezte, aki Spike Jonze A nő vagy Christopher Nolan Dunkirk című alkotásában is volt operatőr. A kép mellett pedig a zene is fontos szerephez jut, amelyet Max Richter komponált, s mérnöki pontossággal sikerült a komolyzenét vegyíteni a misztikummal és a határtalan űrrel. A legjobb hangkeverés és hangvágás kategóriában is szintén bátran indulhatnak az alkotók, ugyanis a csend szerepe ebben a filmben sem elhanyagolható, mindenhol a helyén van – s ez mintha már védjegye lenne a realistább képet festő tudományos-fantasztikus moziknak.

Az Ad Astra egyben apa és fia kapcsolati drámájának története, kritika az űrkutatásról, de elsősorban egy magányos asztronauta önkeresésének és megtalálásának krónikája. A nagy utazás két órában, jó színészekkel, lírai zenével és elképesztő látványvilággal.

Vankó Dávid