Fri. Oct 18th, 2019

Palackba zárt manga – Alita: A harc angyala

James Cameron-ról legutóbb több, mint 10 éve hallhatott utoljára a moziközönség, amikor az Avatart álmodta nagyvászonra, ami olyan jól sikerült, hogy éppen csak lemaradt az Oscar-díjról. Idén Alitát, a harcos robotlányt hozta el nekünk, a kérdés már csak az: Vajon felér-e ez a történet Cameron korábbi munkáihoz?

A trailerek alapján a mozilátogatók nagy része már az első pillanattól kezdve bekategorizálta a filmet magában. Alita (Rosa Salazar) hatalmas CGI-szemei biztosan rögtön eltántorítottak egyeseket a film megnézésétől, de előzetes alapján megítélni egy filmet mindig nagy hiba. A történet szerint Dr. Dyson Ido (Christoph Waltz) minden nap a szeméttelepet járja, hasznosítható robotikai alkatrészek reményében, amiket felhasználhat a kibersebészet különböző területein, megjavítva a megrongálódott félig ember – félig robot lakosságot. Egyik ilyen túrája során akad rá egy lány megrongálódott felsőtestére, ami a tesztek alapján egy ép és egészséges emberi agyat rejt. A doki új testet ad neki, és Alitának nevezi el. Ébredése után Alita azzal a ténnyel szembesül, hogy súlyos amnéziában szenved, semmire sem emlékszik a múltjából, sem a nevére, sem pedig arra, hogy honnan származik. Mialatt az új világgal ismerkedik, találkozik Hugoval (Keean Johnson), aki megmutatja neki a város látványosságait és a kedvenc helyeit. Beszél neki Tiphares lebegő városáról is, ahonnan naponta több tonna szemét zuhan le Iron City-be. Az alapján, hogy Ido itt találta meg a lányt, az következik, hogy Alita fentről származik.

Éjszakánként a várost kiborg bűnözők és fejvadászok uralják, egy szerencsétlen találkozás során pedig Alita élete is veszélybe kerül. Ekkor derül fény a lány ember feletti erejére és reakcióidejére, ösztönből cselekszik, mint később kiderül, egy elfeledett harcművészeti technikát használva, ami alapján Ido nagyjából 300 évben állapítja meg a lány korát. A csata másik nagy eredménye, hogy Alitának lassacskán eszébe jutnak darabkák a múltjából, aminek hála csak még jobban keresi a bajt. Ez természetesen másoknak is feltűnik, és hatalmas jelentőséget tulajdonítanak neki, hiszen rég elfeledett harci technológia rejlik a lányban, emiatt pedig hamar célponttá válik.

Rosa Salazar alakítása kitűnő, tökéletes választás volt Alita szerepére. Minden mosolya és érzelme átjön a CGI-on keresztül is, gyakorlatilag egyedül vitte el a hátán az egész filmet, életet adott a karakternek. A világ felépítése és annak belső szabályai eléggé hasonlítanak a Ghost in the shell-re (Páncélba zárt szellem), ami azért sem meglepő, mert mindkét film egy manga adaptációja, amik 1990-ben váltak sikeressé. A látvány természetesen szemkápráztató, az idő nagy részében robotok töltik meg a képernyőt, és mindegyik remekül néz ki, egy pillanatra sem inog meg a néző hite abban, hogy ez a világ nem is létezik. A harcok remekül megkoreografáltak, gyorsak és akciódúsak, az ember alig bírja ki, hogy ne pattanjon fel a székéből egy-egy látványosabb ütés vagy rúgás után, azokból pedig akad bőven. A mozdulatokban látszik a lendület és az erő, ez pedig hitelt ad a harcnak. A sérülések is látványosra sikeredtek, a film ugyan csak 16-os besorolást kapott, de mivel robot testekről van szó emberi tudattal, így repkednek a testrészek rendesen, és „vérből” is van elég, ami elsőre meglepőnek hat, hiszen ilyen szintű csonkítást és sebeket inkább egy 18-as filmtől várna a közönség. Egyedül a lassabb, kevésbé mozgékony pillanatokban veszi észre az ember, hogy nem teljesen stimmel egy-egy textúra, egyelőre a CGI technológia sajnos még nem tart ott, hogy hiteles embert tudjon létrehozni, ezért Alita arcán is sokszor látszik, hogy habár motion-capture-rel lett megalkotva, messze nem tökéletes. Ugyanez volt a helyzet Tarkin parancsnok esetében a 2016-os Star Wars: Rouge One-ban, amikor egy jól ismert, sajnos azóta elhunyt színészt építettek fel az alapjaitól kezdve a történet kedvéért és azon is nagyon látszott, hogy mennyire mesterséges.

Ezen kívül azonban sajnos nem sok jót lehet elmondani a filmről. Hiába a remek világ, ha a benne elmesélt történet faék egyszerűségű. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy egy viszonylag hosszú mangát próbál elmesélni a film mindössze két órában, a legtöbbször pedig ilyen esetekben elvesznek olyan pillanatok, amik karaktert adnak az alkotásnak. Ez volt a helyzet a Ready Player One-nal is, ha a könyvhöz hasonlítjuk. Itt legalább annyival közelebb kerültünk egy tökéletes adaptációhoz, hogy teljesen a manga történetszálát követi a film. Az Alita fordulatai kiszámíthatóak, a gonoszok motivációi tisztázatlanok, ha egyáltalán van nekik, akkor az a pénz, vagy hogy feljussanak a lebegő városba a szeméttelepen elnyúló Iron City-ből. A karakterek hajlamosak a pálfordulásra, mert hirtelen „úgy érzik, nem helyes, amit tesznek”, ez pedig rendkívüli módon ki tudja zökkenti a nézőt. Rendkívül sok a logikai baki is, egyes szereplők meghalnak, amikor darabokra esnek, mások nem. A zuhanások túlélése is azon múlik, hogy a történet szempontjából fontos-e az az adott valaki. Alita életét is gyakran menti meg egy-egy monológ, ami alatt a „jófiúk” a lány segítségére sietnek, vagy egy teljesen megmagyarázhatatlan fordulat, például amikor tisztán lehetősége nyílik az antihősnek kivégezni a lányt, azonban valamiért mégsem teszi meg, de természetesen az nem derül ki, hogy miért nem. A csavarok a történetben is sokszor előre le vannak lőve, aki egy kicsit is jobban odafigyel, az 20-30 perccel egy-egy kulcsfontosságú információ elhangzása előtt tudja, mi lesz az. A film első három percében elhangzik az a mondat, hogy „Edd meg a vacsorát Alita, csak azért, mert a tested robot, az agyadnak még kell a tápanyag”, pedig előtte évtizedeket töltött el a lány teste a szeméttelepen, majd később 10 percet tölt el egy tó alján, a társai meg is jegyzik egymás között, hogy „szerinted meddig bírhatja a víz alatt”? Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy hányszor csapódik földnek/falnak/fémnek, mégsem sérül meg az agy. Ez pedig sajnos csak egy a hasonló apró, de annál inkább feltűnő zavaró tényezők közül.

Mindent összevetve az Alita: A harc angyala egy gyönyörű film, amit viszont nehéz jó szívvel ajánlani. Nagy kár érte, pedig minden megvolt benne, amitől új sztenderdet alkothatott volna a sci-fi filmek és a CGI technológia terén, de a történet sok esetben fontosabb, mint a látvány, az pedig nem lett egy nagy erőssége az alkotásnak. Egy könnyed, egyszer nézhető moziélmény, ami ugyan képes felemelni a pulzust és azokban a pillanatokban teljes szívvel lehet szeretni az Alitát, azonban sokszor kizökkenti a nézőt az élményből, és ezzel elveszik a varázs. Egy utolsó fájó pont van még a történettel kapcsolatban, ezt azonban nem lehet SPOILER nélkül megosztani, így itt érdemes befejezni a cikk olvasását annak, aki szeretné teljes egészében átélni a történetet. A film végén kiderül, hogy ki a főgonosz és az is világossá válik, hogy Cameron egy folytatásban reménykedik, mivel nyitott a sztori vége. Emiatt a néző sajnos úgy érezheti, hogy cserben lett hagyva, hiszen annak ellenére, hogy a történet  butácska, egy jó finálé még megmenthetné az alkotást, azonban itt erre esély sincs. Az értékelések alapján nem biztos, hogy a második rész valaha napvilágot lát, akkor pedig annak, aki kíváncsi Alita kalandjaira, sajnos az eredeti mangához kell fordulnia. Ezt pedig szinte biztos, hogy nem sokan nem fogják megtenni.

Bethlen Dávid