Tue. Nov 19th, 2019

Tarantino kilencedik opusza – Volt egyszer egy… Hollywood

Quentin Tarantino rendezései valóságos moziünnepnek minősülnek nem csupán a rajongók, de a szélesebb moziközönség körében is. Érezhető volt a bemutatót megelőző óriási marketingkampány, a kérdés csupán annyi volt, milyen lesz a rendező új alkotása? A Volt egyszer egy… Hollywood nem csupán mint önálló alkotás egyedülálló, ugyanakkor nem hasonlítható a direktor korábbi munkáihoz sem. A főszerepben valódi nagyágyúk találhatók, de olyan remek alakításokkal, hogy egy pillanatra sem lehet olyan érzésünk, mintha nem az általuk játszott karaktereket látnánk. S ha mélyebbre ásunk, be kell ismernünk, hogy ez az alkotás valóban Tarantino legszemélyesebb filmje.

A történet három nap eseményeit foglalja össze, 1969 február egyik hétvégéjét, és augusztus 8-át, továbbá azt az éjszakát, amelyet sokan emlegetnek úgy, mint azt a napot, amikor Amerika elvesztette ártatlanságát. Így elsősorban három karakter sorsa követhető nyomon három napon keresztül. Három figura Hollywoodból, akik egyaránt más megbecsültséggel tevékenykednek az álmok városában: Rick Dalton sorozatszínész (Leonardo DiCaprio), Cliff Booth kaszkadőr (Brad Pitt), és a feltörekvő színésznő Sharon Tate (Margot Robbie). Az elsődleges cél Hollywood bemutatása, különféle karaktereken keresztül, akik otthonosan mozognak ebben a szakmában. Három nap, különböző történésekkel, amelyek feltárják a néző számára két férfi barátságát, Amerika világát az ártatlanság elvesztése előtt. Mindezek mellett azonban a legfontosabb Tarantino látásmódjának prezentálása a dialógusokon keresztül, hogyan is működött ötven éve az álomgyár.

 

A Leonardo DiCaprio által játszott Rick Dalton jóformán színészi pályája szélére sodródott. Beskatulyázott tévészínészként a mozifilmekbe történő átnyergelés sikertelen volt, s így megrekedt karrierjében, emellett családi életet nem él. Jóformán kijelenthető, hogy hamarosan a hollywoodi szakma is elfelejti majd a nevét. Fenntartani az önmagáról kialakított képet, fizetni Cliff-et mint kaszkadőrt, s karriert folytatni – ez a megoldandó, korántsem egyszerű feladat.  A film egyik legfontosabb bemutatni kívánt problémája a színészeket érintő feleslegesség, az elhagyottság és szükségtelenség kérdése, amelyet Rick Dalton történeténkeresztül ismer meg a néző. Dalton gyakorlatilag fokozatosan kudarcba fulladó karrierje tökéletesen szemlélteti azt a folyamatot, amely során az ember hiába is végzi jól a munkáját, ha képtelen felvenni a versenyt az adott piac új szereplőivel, egyre jobban a kirekesztettség áldozata lesz. Erről azonban nem csak ő tehet: megváltozott a világ, amelyhez igazodik a filmszakma is, röviden szólva Dalton lejárt lemez lett. A filmben tárgyalt probléma nem csak a hollywoodi biszniszben fordul elő, hanem bárhol az élet különböző színterein, ahol technológiai fejlődések, trendváltások folyamatainak sora zajlott le – így gyakorlatilag mindenhol. DiCaprio feltehetően sohasem fog szembenézni a mellőzöttség problémájával, hiszen ma is az egyik legjobban kereső színésznek számít, azonban a karakter törékeny, kételyekkel teli személyiségének megformálásával olyan közel hozza a figurát a nézőhöz, amennyire csak lehetséges. Érdemes megfigyelni ezt a verbalitásban is, mivel igen gyakran ismételgeti vagy keresi a szavakat – ez is valamelyest a karakter frusztrált természetét erősíti meg.

Dalton világával szemben helyezkedik el a színész legjobb barátja, kaszkadőre és mindenese Cliff Booth (Brad Pitt). Cliff kutyájával él egy külvárosi autósmozi szomszédságában, csórón egy lakókocsiban, napközben pedig elsősorban Rick-et furikázza, és karbantartói munkálatokat végez barátja háza táján. Mindezt azonban élvezi, a munka után örömmel tölti el leharcolt kék sportautója motorjának bőgetése, és a piros lámpákon áthajtva történő száguldozás az éjszakában. Pitt ragyogó játéka minden bizonnyal a film egyik legerősebb mozgatórugója, s talán még egy Oscar-díj is kinézhet a színésznek, minden vásznon töltött perce jutalom a néző számára. Egyszerre hozza a végig laza figurát, de arca minden rezdülésében jelen van a világ változását szemlélő korosodó férfi gondolatvilága, filozófiája és attitűdje az eljövendő világról. Cliff az egyetlen támasza legjobb cimborájának, s a Rick-et érintő gondokban most számít csak igazán a barátság mint a kitartás ereje. DiCaprio és Pitt ugyan csak kevés jelenetben találkozik a filmben, ezekben a szcénákban meglehetősen erősen működik a közöttük lévő kémia.

Kritika érte Tarantinót, amiért a Margot Robbie által játszott Sharon Tate meglehetősen kevés szöveget kapott a filmben. S valóban nem helyeztek nagy hangsúlyt a néhai – ötven éve meggyilkolt – színésznő karakterére, azonban mindezek ellenére mégis tökéletesen sikerült belehelyezkednie ebbe a szerepbe. Tate számára nem sikerült igazán betörni a hollywoodi showbizniszbe, s már javában készült az anyaszerepre a cselekmény idejekor. Azonban nincs olyan jelenet, amikor ne hinné el a néző, hogy éppen nem Sharon Tate-et látja a vásznon. Például amikor a Deep Purple Hush című száma szól, a tekintet, a gesztikuláció olyannyira eredeti, hogy a nézők nem Margot Robbie-t, hanem Sharon Tate-et látják a vásznon.

A klasszikus értelemben vett történetvezetés helyett ezúttal nem azt az ívet követi a forgatókönyv, hogy a sztorinak eleje, közepe és vége legyen. Fontos megjegyezni, hogy az eredetileg regénynek szánt történet filmre való átültetésének gondolata csak később fogalmazódott meg a rendezőben. A történetvezetés különlegessége miatt a nézők bizonyos százaléka feltehetően vontatottnak is találhatja majd a filmet – különösen az első két órában – azonban az utolsó napon felpörögnek az események, és minden bizonnyal megtalálhatóak lesznek a klasszikus tarantinói stílusjegyek. A dialógusok mindig is fontos szerepet játszottak a rendező munkáiban, ebben a filmben viszont a direktor még nagyobb teret engedett a színészeknek az improvizációra. Emellett pedig nem maradhatott el az abszurditásig fajuló erőszak bemutatása sem.

Az operatőri munka kiváló, amelyért az a Robert Richardson felelt, akivel Tarantino már a Kill Bill óta együtt dolgozik. A rendező ezúttal igen nagy hangsúlyt helyezett a képekre, a film forgatókönyvének szerkesztési elveihez passzolnak a hosszabb időre elnyújtott snittek, így valóságos, szemkápráztató panoráma tárul a néző szeme elé. Kifejezetten figyelemreméltóak azok a képkockák, amelyeken a kamera pár fokkal el van döntve, ezek a megoldások számos beállítást elevenítenek fel az 1950-es és 60-as évek filmgyártásából. És akkor még nem is említettük a nagy gonddal elkészített díszletvilágot, amely mindenki számára felidézi a hatvanas évek végi Los Angeles mindennapjait, életérzését. A korhű ábrázolások a direktor más filmjeiben is megtalálhatóak, elég csak a Becstelen brigantyk második világháborús környezetére vagy a Django elszabadul westernvilágára gondolni. Emellett pedig a digitális technológiát is segítségül hívták a készítés során, hiszen egy eddig nem látott verzióban nézhetjük újra A nagy szökés egyik jelenetét.

Quentin Tarantino-tól már megszokhattuk, hogy alkotásaiban mindig fontos szerepet játszik a zene. Ezúttal sincs ez másként, a Volt egyszer egy… Hollywoodban is valódi zenei kavalkádnak lehetünk fültanúi. A Deep Purple, a The Rolling Stones, Neil Diamond, Simon & Garfunkel vagy Paul Revere & The Raiders csupán néhány név azok közül az előadók közül, akinek a dalait a rendező beleválogatta filmjébe. Morricone ezúttal nincs, viszont Maurice Jarre taktusai aláfestő zeneként a film végén minden bizonnyal az egyik legszebb képsort prezentálják.

Tarantino kilencedik opuszában a színészek brillíroznak, az operatőri munka és a zene kiváló, a történetvezetés pedig rendhagyó. A direktor – kijelentése alapján – ezt tekinti legszemélyesebb filmjének, egy alkotás, amely bemutatja a fénykorát élő Hollywood-ot, fiktív személyekkel és történésekkel. Egyesek számára ez a megvalósítás csalódást keltő lesz, míg mások számára elgondolkodtató és gyönyörű. Legalább olyannyira megosztó mint amilyen befogadó Los Angeles – ahogyan azt Rick Dalton is kifejti a film előzetesében: „ez a város a mélybe vagy a mennybe küldhet bármikor”.

Vankó Dávid