Sun. Dec 15th, 2019

„Válaszd az életet!” – Trainspotting

Ha valaki azt kéri, hogy idézzünk fel egy híres filmes monológot, akkor bizony elgondolkozunk, hogy Robin Williams padon ülős mondatait említsük meg a Good Will Huntingból vagy Samuel L. Jackson pont ide illő passzusát a Ponyvaregényből, esetleg egy replikáns gondolatait, miközben zuhogó esőben Harrison Fordhoz beszél. Fordított esetben, ha egy monológból kiragadunk egy apró részletet és azt mondjuk, hogy „Válaszd az életet!”, szinte kivétel nélkül mindenki tudja, miről van szó, hiszen ezzel az ikonikus gondolatmenettel kezdődik Danny Boyle egyik alap műve, a Trainspotting.

A film egy könyvadaptáció, amely 1996-ban került vászonra Irvine Welsh regénye alapján. A történet a skóciai Edinburgh városában játszódik, és öt srácról szól, akik úgynevezett barátok. Irvine történetét ez esetben is a skót akcentus és a kemény drogoktól pezsgő élet jellemzi, amit Danny rendkívüli egyediséggel rendezett meg.

Az öt fiatal felnőtt fiú közül Renton (Ewan McGregor) a főszereplő, aki másik két társával, Spud-dal (Ewen Bremner) és a Beteg Fiúval (Jonny Lee Miller) a kábítószerektől függő dimenzióban, leginkább heroinnal élik a napjaikat. Begbie (Robert Carlyle) és Tommy (Kevin McKidd) szintén a társaság tagjai, ők azonban ellenzik a heroint és legtöbbször inkább az alkoholt választják.

Ki kell emelni, hogy a történet egy egészen brutális és elszomorítóan realisztikus képet ad az edinburgh-i, leginkább munkásosztályból érkező emberekről.

Teljesen az események közepébe csöppenünk a film elején, ahol stílusosan a híres monológ közben bemutatásra kerülnek szereplőink. Renton a mesélő, hiszen az egész filmet az ő narrációja kíséri végig, amelyek legtöbb esetben a nyomorult helyzetükről és az élet kérdéseinek egy egyáltalán nem mindennapi szemszögből való megfogalmazásából állnak. A szereplőinket nehéz hitelesen barátnak tekinteni annak ellenére, hogy együtt lógnak: bár gyerekkoruktól kezdve ismerik egymást, mégis a szerek és balhék felülkerekedtek azon az értéken, ami miatt a barátság igaz lehetne, ezt Renton is többször kihangsúlyozza.

Valós képet láthatunk a heroinfüggők életéről, amelyhez a kamera olyan közel visz, hogy a tűszúrás pillanatát is részletesen nézhetjük végig. Az elképesztő mocsok, amiben „élnek” ezek az emberek, szinte egy metaforája a lelküknek és erkölcsi értékeiknek, de mindig van egy apró esély a kiútra, amit a film elején idilli képpel megjelenített csecsemő képvisel – persze más szerepe is van a csöppségnek. A leszokás folytonossága is megjelenik, hiszen hőseink nem egyszer próbálkoztak meg vele a filmben. Renton egy szobába is bezárta magát, csak azért, hogy minden külső hatástól elszigetelve megszabadítsa a szervezetét a szennytől, de a néző már az elejétől sejti, hogy ez mennyire lesz sikeres próbálkozás. Ha már a srácokat a függőségek tartják leginkább össze, pozitív példaként a focit is mindenképpen meg kell említeni, hiszen élnek halnak ezért a sportágért. A szórakozás, csajozás, párkapcsolati nehézségek is előkerülnek. Tommy-t éppen egy szerelmi ügy tereli veszélyes vizekre, hiszen hozzányúl a heroinhoz bánatában, amit ezelőtt sosem próbált. Érdekes, hogy több okból is közrejátszik ebben a döntésben Renton, de nem érzékelünk rajta semmiféle lelkiismertfurdalást, lehet azért, mert csak idézőjeles barátok. A szerelem azonban Renton életében csupa pozitívumot hoz, hiszen megismerkedik Diane-nal (Kelly Macdonald), aki kitörési lehetőségként elülteti a fejében, hogy próbáljon ki új dolgokat – természetesen nem a drogokra érti. Elutazik hát Londonba, ahol rendes polgári munkába kezd, kiszakadva a lecsúszott bűnözői életszakaszból. Aztán betoppan a törvény elől menekülő Begbie, ezt követően Beteg Srác, akik felforgatják a mindennapjait, amihez már-már kezdett hozzászokni. Majd jön egy üzleti lehetőség, amivel sok pénzt szakíthatnak, és ezen a ponton Renton úgy érzi, hogy végleges kitörési lehetőségnek tudja használni ezt a helyzetet, amellyel a háta mögött hagyhatja az egész nyomorult környezetét és az úgynevezett barátai társaságát korábbról.

A karakterek közül kétségkívül a legkegyetlenebb Begbie. Egyszerűen pillanatok alatt el tud borulni az agya és már elő is kerül a kés, amivel támadni akar. Nem egyszer társai tartják vissza a meggondolatlan cselekedeteitől. Erre az egyik legjobb példa a „Begbie története” című jelenet. Spud az, aki talán a legközelebb áll Rentonhoz, ha megpróbáljuk barátként elképzelni őket. Alapvetően egy furcsa karakter, aki mondhatni, elvan abban a helyzetben, amibe beleszületett, nem érezni rajta, hogy bármilyen formában is ki akarna lépni ebből. A Beteg Srácból valami örökre elveszik, ahogy erre ráébred, megpróbál elbújni élete egyik talán leghatalmasabb hibája elől. Tommy megy át a legnagyobb változáson, hiszen a kábítószer teljesen tönkreteszi. A bánat ellen használt szerek testileg és lelkileg is ronccsá teszik őt. Renton az, akinek a véleményét halljuk mindenről és az idő múlásával próbálja józanul is átlátni a körülötte levő világot, talán ez segíti végső döntésében is.

A történet eredetije a ’80-as években játszódik, azonban a felvázolt problémakör nem vesztett aktualitásából a ’90-es évekre sem, így erre az időszakra is érthető. Gondoljunk csak arra, hogy megjelenik az AIDS-járvány, aminek éppen a közepén tart a sztori.

A képi világ és a vágások sok esetben szokatlanul, de lenyűgözően vannak komponálva, érdemes figyelni, milyen eseménnyel hozzák szinkronba a skót Gemill egyik emlékezetes gólját.  A rendezés azért fogható fel egyedinek, mivel nem csak nyers valójában mutatja be ezt a sötét szeletét a világnak, hanem rengeteg művésziességet, filmes és zenei utalásokat helyeztek el az alkotásban. Például folyamatos vita tárgya, hogy ki volt jobb James Bond, és melyik filmje a legjobb, egy diszkós jelenetnél pedig Renton éppen egy Taxisofőrös plakát előtt áll és keresi kiszemeltjét. Ez azért is csalhat mosolyt a néző arcára, mert Danny Boyle egyébként pont a készülő legújabb James Bond rész munkálataiban vett volna részt, de végül otthagyta a rendezői széket.

Ha már szórakozás, a zene kifejezetten fontos szerepet tölt be mind az élmény növelésében, mind karaktereink életében. Az erről alkotott vélemények a film egészét végig kísérik, akár egy veszekedés is kisülhet abból, hogy az ember a barátnőjét, vagy Iggy Pop-ot választaná inkább. A filmzenék elhelyezése egy-egy jelenetnél erősen tud hatni, például mikor Renton a padlóba süllyed a szőnyeggel együtt és Lou Reed-Perfect Day című száma szólal meg. Igen, van ilyen is a filmben. Ez az egyik legfontosabb, hogy a rendező kimondottan elengedi a fantáziáját és rengeteg művészi és szimbolikus megoldást csempész bele a filmbe, ami az utánozhatatlan hangulatát adja az alkotásnak. Ennélfogva nem szabad meglepődni egy bizonyos WC-s jelenetnél, vagy a leszokás fázisait bemutató szekciónál. A rengeteg szimbolika elképzelhető, hogy a földtől való elrugaszkodottságát és a függők furcsa világát segíti könnyebben megérteni, de kiváltképp jól működik a történetmesélés során. A film egésze biztosan maradandó és meghatározó élményt hagy maga után a nézőkben, hiszen a rendező úgy fogalmazott: „a legimpulzívabb film, amit valaha láttál – valami, ami végül a purgatóriumban vagy rosszabb helyen végződik”.

Vétek lenne nem beszélni a folytatásról, ami 2016-ban látott napvilágot. Elsőre az ember úgy érzi nem feltétlen kell egy ilyen filmnek második rész, de Danny Boyle egyáltalán nem nyúlt mellé. A folytatás 20 évvel később jelent meg, és a történetben is ennyi idő után találkoznak újra szereplőink. Egy igazán nosztalgikus de egyúttal új elemeket is felvonultató alkotás, ami az első rész kedvelőinek minden bizonnyal elnyeri tetszését.

Káldy Márton